a kézművesbor

Gesztenye

Kopp.
Felkaptam a fejem.
Kopp-kopp. Kipikopp.
Mi lehet? - néztünk össze.
Barna-fehér ragyogás. Hullanak a gesztenyék!

Futás, hiszen minél többet össze kell gyűjtenünk. Kincs ez, egy egész vagyon!
Nagy vödörbe, kis vödörbe, kosárba, vagy ahova tudod. Szedni, gyűjteni a kincset s ajándékozni is azonnal a lánynak, aki tetszik neked, a barátnak, aki együtt futott veled a reggeli után, vagy a mogorva srácnak, aki tegnap kilökte a kezedből a kakaót.
Közösen gyűjteni minél nagyobb kupacba, hogy lássék, mennyi van. Hogy tudjuk, most mi vagyunk a leggazdagabbak.
Barna-fehér-vajszínű-mahagóni-csodagesztenyék csillognak fényes halomban. Lehet bármi belőlük, csak a fantázia szab határt: kisautó, fizetőeszköz, nyaklánc, csörgő vagy kasztanyetta, üveggolyó helyett golyóbis, kréta helyett ceruza a porban, mozaikképhez cserépdarab, pálcikaembernek szív, test (és lélek is!), autó kereke, lencsibaba szeme, buta tréfa a szöszke lány cipőjében, ajándék édesanyának, játék a Bodrinak, hadd szaladjon. Ez most mind a miénk!
Szikrázik a nap.
Sárgazöldek a levelek és az ég kék.
Mi vagyunk a leggazdagabbak az egész óvodában!

A nyelvészet nem bölcsészet

A nyelvészet nem bölcsészet. Ugyanúgy nem bölcsészet, ahogy az irodalom sem az, vagy ahogy a matematika nem reáltudomány.
Az alapvető gond a jelenlegi kettős felosztásban rejlik, ahogy mindent, amit tudománynak tartunk, igyekszünk begyömöszölni a humán-reál páros Prokrusztész-ágyába, ugyanakkor a művészeteket teljesen különálló csoportként kezeljük.
Az én elképzelésem szerint elsősorban a művészeteket kell rehabilitálnunk: a zeneelmélet vagy a filmtörténet nem kevésbé tudomány, mint az irodalom. Ha ezt az egyszerű kiindulási alapot elfogadjuk, a többi már könnyű lesz.
Nem állítom, hogy az én rendszeremben nem lehet határtudományokat, nehezen besorolható diszciplínákat találni, de a csoportosítás legalább nem a megszokáson és a hagyományokon, hanem az egyes tudományok munkamódszerén múlik.
Szívem szerint három tudománycsoportot különböztetnék meg: szellemtudománynak nevezem azokat a tudományokat, melyek elsősorban elméletekkel dolgoznak (ezt jelenti valójában számomra a bölcsészet szó), leíró tudományoknak tekintem azokat, melyek megfigyelt jelenségekből vonnak le következtetéseket, s próbálnak a megfigyelés alapján rendszereket alkotni (ezek valójában a reáltudományok), s végül művészeteknek nevezném mindazt, ami a szépség és rútság kategóriáiba tartozó alkotások keletkezésével, történetével, elméleteivel foglalkozik.
Ezek szerint a matematika például bölcsészet, s bár a fizika sok szempontból határterület, e szakterület mai kutatási területei sokkal inkább a bölcsészet körébe tartoznak, mint a leíró tudományok közé.
S hogy kiindulási témámhoz, a magyar nyelvhez érjek: minden szempontból leíró tudományként viselkedik, mind módszereit, mind a magas szintű műveléséhez szükséges képességeket tekintve. Ezért hiábavaló dolog olyanokra bízni az oktatását, akik elsősorban egy művészeti jellegű tudomány, jelesül az irodalom oktatására esküdtek fel. Igaz persze az is, hogy az irodalmat más művészeti ágakhoz hasonlóan csak olyanoknak szabadna oktatni, akik művelik is azt - hiszen egy hangszer használatát sem tudják olyanok tanítani, akik maguk nem játszanak semmilyen hangszeren. És talán ez a legnagyobb probléma az egész jelenlegi rendszerben: olyanokra bízzuk a szövegek értésének és írásának, a gondolatok kifejezésének oktatását, akik maguk sem képesek valódi szövegeket alkotni, akik képtelenek kifejezni a gondolataikat, esetleg - rosszabb esetben - nincsenek is gondolataik.

A nagyapám, az ördög meg a karácsonyi alma

Azelőtt (mármint természetesen a halála előtt, s mikor még a lába megvolt) mindig eljöttek hozzánk szentestére. Nem volt mindig békés, felhőtlen az együttlét, hiszen mi sem vagyunk egyszerűek, s az ő természete pláne nem volt az. De hozzátartozott a karácsonyhoz, s alapvetően hozzánk, hozzá is – el sem tudtuk volna képzelni a karácsonyt a közös vacsora, a szenteste fényei és az öreg folytonos morgolódása nélkül. Úgy tartozott a karácsonyhoz, mint az éjféli pásztorjáték vagy az ajándékbontogatás.

A karácsonyi alma története pedig nem is őhozzá, hanem másik nagyapám emlékéhez kötődik. A vacsora végén elővett egy hatalmas, szép piros almát, megforgatta, megnézegette, újra s újra megbizonyosodott róla, hogy valóban hibátlan. Mikor már minden szem csillogva rászegeződött, komótosan annyi szeletre vágta, ahányan az asztal körül ültünk, s elkezdte mondani a mindannyiunk által jól ismert s éppen ezért annyira várt mondatokat a szeretetről és az összetartozásról; arról, hogy egy család vagyunk, hogy az embernek a családtagjai azok, akikre bármilyen körülmények között számíthat, hogy a szeretet az, ami legyőzi a legnagyobb gonoszt is, és hogy ha bármilyen bajba kerülünk, gondoljunk azokra, akikkel együtt a karácsonyi almát elfogyasztottuk, s egészen biztosan segítség fog érkezni – így vagy úgy, de megmenekülünk. S e mondatok közben szép testvériesen szétosztotta az almagerezdeket nem felejtkezve meg az angyalkák tányérjáról sem.

Azon az estén azonban a másik nagyapám már nem volt velünk, talán épp az angyalkákkal fogyasztotta a saját karácsonyi almáját; ki tudja, talán az angyalok valóban együtt akarnak ünnepelni azzal az emberrel, aki a karácsonyi almánál sem felejtkezik meg róluk, s aki még egy falevelet is úgy érint meg, hogy az a fának is jó legyen.

Mondom, akkor ő már nem volt közöttünk, s apám éppen gerezdekre kezdte volna vágni az almát, s kezdte volna mondani, hogy miért is tesszük mindezt, mikor nagyapám így szólt:

– Régen azt gondoltam, ez az egész alma-dolog csak egy szép mese. De engem megmentett az ördögtől.

– De hát hogyan találkozott a papa az ördöggel?

– Mindjárt elmesélem. De előbb hallgassátok meg apátokat, miért is esszük ezt az almát!

Azzal a legteljesebb nyugalommal – míg mi tűkön ültünk – kivárta a szokásos mesét, kényelmesen elmajszolta az almaszeletet, s csak utána kezdett bele.

– Füvet mentem gyűjteni a nyulaknak. Úgy gondoltam, egyúttal meglátogatom a rokonokat Maglódon - nincs is az messze Piripócstól. Nagy zsákba gyűjtöttem a füvet, ahogy szoktam s lassan bandukoltam; a zsákot meg a biciklin toltam. Egyszerre sűrű, sötét köd ereszkedett le, az orromig sem láttam benne. A fények is olyan furcsák voltak, a hangok meg teljesen elmosódtak. Autót egyet sem lehetett hallani, pedig korábban egész nagy forgalom volt.

Gondoltam, ha tartom az irányt, előbb-utóbb kijutok a főútra, vagy a faluba érek. De hiába mentem egyre inkább kétségbe esve, nem találtam semmit, csak a végtelen, szürke füvet a szürke köd alatt.

Egyszerre valami feketeség vált ki a ködből, s olyan ember-formája volt. Ahogy közelebb ért, határozottan emberszerű lett.

Bizakodni kezdtem: ez az ember biztosan tudja, hol vagyunk, majd csak útba igazít - s rá köszöntöttem a jó napot.

Az emberféle azonban nem volt beszédes kedvében, egyetlen szót sem szólt, csak mordult valamit. Volt az alakjában vagy a viseletében valami ijesztő, amit nem tudtam hova tenni. Nem mertem igazán többet szólni.

Kissé lemaradt mögöttem, de úgy tűnt, kísér engem. Arra gondoltam, talán néma és ő is eltévedt. De az az ijesztő érzés csak nem hagyott nyugodni. Hátrafordultam, azzal a szándékkal, hogy ismét megszólítom, és akkor megláttam. Megláttam a két kis szarvat a  fején, a lábfeje helyén pedig a patákat. Ahogy közelebb jött, az is látszott, hogy amit fekete kabátnak véltem, az a szőre. A szája valami vigyorfélére görbült, mikor látta rémületemet; azzal rám szólt, hogy másszak bele a zsákomba. Akkortájt még jóval nehezebb voltam, mint mostanában, mégis olyan könnyen kapott a vállára, mintha pelyhet szállítana.

Én rémületemben elveszthettem az eszméletemet, mert arra ébredtem, hogy bársonyosan puha helyen vagyok, mely lágyan ringatózik. Csak lassan jutottak eszembe a történtek, s kis idő elteltével döbbentem csak rá, hogy a fű puhaságát érzem. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok, s már tényleg csak a csodában reménykedhettem, mikor eszembe jutott a karácsonyi alma. Szép sorjában végigvettem gondolatban, ki mindenki is volt ott a legutóbbi karácsonyi vacsorán, s mikor az utolsó rokon képe is felderengett előttem, különös hangot hallottam. Úgy hangzott, mint egy jajkiáltás, de nem volt érkezésem jobban megfigyelni, mert hirtelen a földre estem. A zsák szája szerencsére nem volt bekötve, így ki tudtam mászni a lyukon. Ahogy felegyenesedtem, egy kisfiú állt előttem rémült arccal. Felkiáltott és elszaladt - biztosan megijedt az ábrázatomtól - , s csak reménykedhettem, hogy ő tud tájékozódni a ködben. Ahogy utána indultam, néhány méter után megtaláltam a műutat. Ott volt mellettem, csak onnan, hol álltam, nem látszott. Ritkulhatott a köd, mert néhány ház is látszott a közelben, s ahogy elindultam feléjük, rögtön felismertem őket: a csabai határban jártam. Odáig cipelt az ördög. A biciklim soha nem került elő, de azt mondják, néha látnak a maglódi faluszélen egy fekete patás alakot kék kerékpáron.

Így hát az alma története nem mese: ha bajba kerülnétek, gondoljatok mindazokra, akikkel együtt fogyasztottátok a karácsonyi almát, és egészen biztosan segítség fog érkezni!

Három szerelmi bájital

Legkedvesebb, legféltettebb tanítványomnak.

Az alábbiakban titkos tudomány részleteibe avatlak be. Ez a tudás sokáig rejtett volt az emberek előtt, s csak mi ismertük, mi azonban – népünk sajátosságainak megfelelően – nem túl gyakran alkalmaztuk. Az ősi tanítást pedig magam is bővítettem, s tapasztala­taimmal kiegészítettem.

De – ahogy az emberek iránti szereteted ismerem – ezt a tudást nem fogod megőrizni magadnak: tudom, hogy sokan, sokfelé olvassák majd soraimat, ha rajtad múlik. Ezért elöljáróban néhány szót magamról – nem mintha fontos ember volnék; ellenkezőleg, mivel nem szeretném, ha titkos tudások letéteményeseként válnék ismertté.

Rhinia di l’Amoy néven ismernek barátaim, a te fogalmaid szerint BSZ 1891-ben születtem egy Machiel-környéki kis halászfaluban, így idén töltöttem be a száznegyvenedik évemet. Mágikus képességeim korán megmutatkoztak, családom azonban mindig idegenkedett a megtartói mágiától, így egy kereskedő barátjuk révén Quiruq városába küldtek tanulni, ahol az alkímia és az alkalmazott mágia tanára lettem. Jelen írásomban foglalt tanulmányok így egyként képviselik az embernép legnagyobb alkimistáinak örökségét, ugyanakkor az elf népi gyógyászat modern felfogását is tükrözik.

A három kincset érő receptről

Mindhárom recept közös sajátossága, hogy hatásuk csak bizonyos körülmények között mutatkozhat meg. Nevezhetjük szerencsés együttállásnak, eleve elrendelésnek vagy kiválasztottságnak – szinte mindegy. A lényeg, hogy bár nagy hatalmú varázsszerekről van szó, ezek – ahogy az anyagi világ jelenségei – nem mindenható csodaszerek.

E bájitalok alkalmazása tehát csak akkor bizonyulhat isteneknek tetszőnek, ha alkalmazásuk előtt már a felek között megvan a kölcsönös vonzalom, illetve nem eleve kizárt a teljes elfogadás lehetősége. Nem mintha a bájitalok különben nem hatnának, nem. Használatuk azonban nem várt mellékhatásokhoz vezethet, melyeknek akár tragikus következménye is lehet.

Itt kell pár szót szólnom a három recept együttes alkalmazásának veszélyeiről is. Mivel mindhárom főzet rendelkezik bizonyos mellékhatásokkal, közös alkalmazásukkor a mellékhatások eredőjére kell számítanunk. Ez az eredő mesterem és barátom, Axelius Sellionthakis hatástörvényéből egyszerűen számítható, így a legújabb kutatások fényében egyértelműen kijelenthető, hogy az esetek 99%-ában ezen anyagok együttes alkalmazása életre szóló függőséget okoz.

Dulcineanae

Hozzávalók:

- egy jóravaló ellenkezőnemű
- idő- nagy fantázia
- erős hit
- megfelelő kifejezőkészség

Elkészítése:

Fantáziád segítségével idézd magad elé az ellenkezőneműt, s gondolatod erejével formáld őt! Még nem ismered. Bárki lehet. Bármiből lehet. Formáld hát meg aranyból, ékesítsd drágakövekkel, tedd hangját hasonlatossá a fuvolaszóhoz, a hárfák muzsikájához vagy a susogó sáshoz! Találd meg azokat a tulajdonságokat, melyek a legkedvesebbek neked, s öltöztesd fel őt ezekkel! Szánj erre időt! Istent, istennőt alkotni nem megy egyik napról a másikra…

Mikor már biztos vagy abban, hogy tökéletes lényt alkottál, nyisd meg szívedet hited előtt! Higgy benne, hogy valóban létezik, hogy valóban olyan ellenkezőnemű, amilyennek megalkottad! Tedd próbára magadban, vajon minden részlet sikeres-e! Ha igen, higgy! Ez sem megy azonnal, tudd, hogy érdemes időt szánni rá…

Az elkészítés utolsó fázisa a legnehezebb: időt s módot kell találnod arra, hogy a tulajdonságokról, melyekkel felruháztad, mesélj neki. Mondd el neki, hogy milyennek látod, hogy mi az, amit szeretsz benne, hogy mik azok a csodák, melyeket felfedeztél benne, s bár ő nem is látja ezt magában, te tudod, hogy ő ilyen! Higgy benne, hogy ő is hinni fog ebben! S akkor, ha ő is elkezdi felfedezni mindezt magában, már megtaláltad, akit keresel. Azt mondod, hazugság? De hát te magad is hiszel benne! S ha ő is elhiszi, tényleg ilyenné válik. És szép lesz, okos vagy bölcs, és jó is, mint egy falat kenyér. Vagy amilyennek elképzelted…

De ha az utolsó fázis nem sikerül, a főzet így sem hatástalan. Ugyanúgy szerelmi bájitalként hat, s a maga módján ellenállhatatlan. Nagyhatalmú varázsszer. Tényleg csak az arra méltón érdemes alkalmazni. Hatása garantált. Rövid ideig tartó használata is nem múló szerelmet gerjeszt – benned.

Bonifacium

Hozzávalók:

- egy jóravaló ellenkezőnemű
- idő
- nagy fantázia
- erős akarat

Elkészítése:

Végy egy jóravaló ellenkezőneműt, s a rendelkezésre álló idő segítségével térképezd fel minél pontosabban! Próbáld meg – bölcsen – meghatározni, mi az, amiért rajong, mi az, amire vágyik, mi az, ami őt boldoggá teszi!

Fantáziáddal színezd ki ezt a képet: készíts magadban olyan festményt, melyben ő a legboldogabb ember a földön! Tudod jól, a tárgyak, az anyagiak, mind e világ kicsiny hívságai nem boldogítanak. Ám örömet – megfelelő körülmények között – okozhatnak. Tégy hát róla, hogy a kép telve legyen mindennel, ami neki örömet okoz! S alkosd meg mindazon helyzeteket, s minden örömöt, mely a valódi boldogságához vezet ellenkezőneműdnek! Lásd őt boldognak mindezzel!

Erős akarat és hallatlan kitartás kell ahhoz, hogy megpróbáld mindezt tényleg megadni neki. De ha tudod, milyen ember, ha valóban megismerted, s tudod, mi teszi őt boldoggá, nem lehetetlen. Haladj szép sorban! Semmit nem szabad elsietni! Adj meg neki mindent, ami hited szerint számára a boldogságot jelenti, de csak apránként! Még a végére sem érsz, s már tudni fogod, hogy szinte semmit nem adtál még. Még el sem kezded, s látni fogod, mily kevés, amit elterveztél. Még a tervezgetésnél tartasz, mikor már új s új ötletek születnek fejedben. Ez már a bájital hatása: a kibontakozó szerelem első tavasznyitogatása szívedben. A bájital mindenképp hatásos – ennyi mindent csak azért tudsz megtenni, akit tényleg szeretsz!

Essentia Amoris Mortem

Hozzávalók:

- egy jóravaló ellenkezőnemű
- idő

Elkészítése:

Ez az a bájital, melyhez látszólag a legkevesebb kell, azonban ez a főzet igényli a legtöbb szakértelmet, s a legerősebb hatása is ennek van. És a látszat amúgy is csak látszat!

Mindnyájan tudjuk, hogy életünk – bár nekünk, elfeknek több jutott – az idő aranyszálán függ, s perceinket meghosszabbítani nem áll módunkban. Másfelől, mivel semmit nem vihetünk a sírba, így nincs is valódibb tulajdonunk, melyet birtokolhatnánk, mint az a néhány év, amit e világban töltünk. Az egyetlen tulajdonunk, ha jobban meggondoljuk – bár ezt is Ril-a-tartól kaptuk ajándékba. Mi lenne hát nagyszerűbb ajándék az idődnél, mit ellenkezőneműdnek ajándékozhatnál? Hogyan is tudnál többet adni magadból, mint hogy egyetlen kincsedet, szűken mért, kuporgatott drágaságodat adod át neki?

Ezt sem szabad persze nyakló nélkül: lassan, óvatosan kezdd adagolni, hogy bírja-e! Vannak ellenkezőneműek, akiknek nem való a te időd. Nem mintha ezzel csökkenne hatása – a bájital ezeknél is tökéletesen működik –, de félő, hogy megárt nekik: egyfajta fájdalmat (mely egyúttal boldog fájdalom) okoz.

Ha elég időt adtál neki, látni fogod hatását. Szívedben lassan elkezdődik valami: tudni fogod, hogy soha egyetlen perc sem volt hiába, hogy valóban megérdemli a te idődet, hogy minden idődet neki adnád. Ez a bájital is így hat: bizton szerelmet gerjeszt – a főzet készítőjében.

Kedves tanítványom!

Ez minden. Ezek azok a receptek, melyeket magam is előszeretettel alkalmaztam, s fogok is alkalmazni, ha arra sor kerül hosszú életem folyamán. Hiszen – bár elf vagyok, kiknek a szerelem távoli, misztikus dolog, melyet nem kívánnak közelről megismerni – ugyanakkor quiruqi, földközi nép neveltje, ahol a szerelem a napi élet része, s az itt élő emberek számára fontosabb, mint a levegő. S bár még alig múltam száznegyven, fiatalságom ellenére tapasztaltabb lévén számos embernél könnyedén alkalmazom mindazt a tudást, melyet megszereztem.

Kívánom neked, hogy ügyeidben sikerrel járj, s ha arra kerül sor, haszonnal forgasd a titkos tudás e lapjait! S kívánom neked, hogy – mint oly sokszor előfordul – ne alkalmazd egyszerre e három kotyvalékot, csak ha ellenkezőneműd valóban méltó rá! A saját érdekedben…

Thargol városa, BSZ 2031. Jégvirág havának 4. napján

mentorod és barátod,
Rhinia di l’Amoy
di Thaleon Jevalles

vagy ahogy te szerettél szólítani:

Cléante

Az első recepthez:

http://www.donquijote.hu/muller_peter_a_gonosz_varazslo.html

A második recepthez:

„Tanuljatok meg jót tenni” (Iz 1, 17a)

Blogot ír egy antigrafomán

A helyzet az, hogy csak látszólag tűnik ellentmondásnak. A dolog inkább kompenzáció: minél inkább kiírom magam a virtuális térben, annál "antigrafománabb" tudok lenni a valóságban. Hogy melyikben? Amelyikben akarom.